Rózi

- Ehh! Izé! - ront be a szobám ajtaján Jekatyerina. - Mit is... Ja ja igen! A szekrényetekben vannak ruhák,öltözzetek csak át.... csak ennyi. - nevet ránk, és bezárja az ajtót. összenézek a két barátnómmel.

- Na vajon, milyen rucik lesznek? - nyel egy nagyot Ann'. Bár nekem is azok a hosszúszoknyás, ódivatú ruhák jutnak eszembe, nem nagyon zavar. ha mást nem, maradok a saját ruhámban.

- Kukkantsuk meg... - nyúlok a szekrényajtó felé.

- Hohó! Ez az én szekrényem! - állítom le a ruhák után kapkodó, Ann'-t. Hát igen, a ruhák meg a haja a gyengéje. -  Ha összenyálazod őket megfolytalak! - üvöltöm, mire naqgyjából feleszmél.

- De az olyan vagány! Az meg cuki! - mutogat a ruhákra. Ja. Főleg a cicafüles hajpánt. Hajpánt. Ja. Az.

- Neked is van saját szekrényed! - mondom és Ann'-re nyújtom a nyelvem, mivel Mika már átcaplatott a saját szobájába. - Húzz már át a saját szobádba! - rúgom jól seggbe Ann'-t mire meglódul.

- Jóvan nya. Banya! - pofázik vissza, de azért lelép.

Azért van itt minden! Saját kis hűtő, fürdő, meg minden. A szekrényben kutatva, találok íz én ízlésemnek megfelelő ruhákat is. Szóval szépen átöltözöm, egy fekete harisnya meg szoknya, egy fehér ing, (vagy mi a frászkarika) és egy nyakkendő, meg persze fekete cipő. Meg persze miért is ne a hajpántot is a fejemre rakom. (a cicafüleset)

- Szeretem az ilyen cuccokat... - sóhajtok és vágom le magam az egyik fotelbe a nappalinkban. Barátnéim úgylátszik gyorsabban öltöztek. - Miau~ Mindig ki akartam ezt próbálni. Miau~...

- Kérem!!! - nyúl a cicafülért Ann',de elugrok előle. Eszembe jut a karsérülésem, amit szúró fájdalom kísér.

- MiAuuuuuu~ - ledőlök egy másik fotelba. - Mikaaa! Mi ez a komoly fej? Miau~ Miau~ Miau~ - nyávogok neki.

- Még egy nyávogás és... - mondja Mika, de nem tudja befejezni. Valaki áll mellettünk. A szőkeaz, bár miért ne pont a legjóképűbb előtt kell leégetni magam. Gyorsan lekapom a fejemről a cicafüleket. De azért mintha egy vigyort folytana épp el. (Mármint Ludwig.)

- Don Vargas küldött, hogy vezessem önöket le a hallba.

- Mehetünk. - mondom, és felugrunk. Menet közben a szőkeség megszólal.

- Azért,ha már egyszer Don Liuzzi lánya, lehetne komolyabb.

- Bla-bla. Nem ismertem. Amúgy Don Vargasról is simán elhiszem, hogy cicafülekben rohangászik.

- Erhm... Szokott is... 

- Tényleg? És még Én legyek komoly, mi?

Mika

Elmorzsolok néhány könnycseppet amint Ivan a nyílt sebben turkál. Egyáltalán nem annyira vicces ez a dolog, mint gondoltam. Vagy legalábbis reméltem.
- Megvan! – emel fel diadalmasan  egy pár milliméteres pisztolygolyót a csipesz segítségével. Én meg csüggedten pillantok a vállamra. Eddig legalább egy szép seb volt rajta. Most megint vérzik, de mint állat. – Már csak a lefertőtlenítés van hátra!
Valami üvegcséből megnedvesít egy vattát és óvatosan rányomja a sebre. Arra számítok hogy ismét valami állatira fájdalmas dolog következik, összeszorítom a szemem, de az eddiginél nem érzek többet. Most valamiért nagyon vigyáz. Mire észbe kapok, már gézzel tekeri körbe a vállam.
- Oké, megvan.
- K-Köszi… na és a maga sérülése? – mutatok bizonytalanul a férfi ingjének oldalán virító vérfoltra.
- Ugyan, ez semmiség.
- De ezt még be sem kötözte… ne mondja nekem, hogy csak egy karcolás. – erősködöm, mire megadóan ingatja a fejét.
- Lehet, hogy nem egy karcolás. De akkor is semmiség.
Sóhajtok majd felé fordulok.
- Had nézzem.
- Pardon? – bámul rám gyerekesen, mikor én megrántom a vállam.
- Van-e benne golyó. Vagy tudok-e vele kezdeni valamit.
- Oh… hát jó… - motyogja, majd kelletlenül kigombolja az ingjét. A bőre nagyon fehér, de per pillanat nem is ezen rökönyödöm meg. A mellkasán és hátán kisebb-nagyobb sebek, hol teljesen begyógyultan, hol még varasodóan, Ezeken kívül látok még pár vágásnyomot, de mind egytől egyig beforrva. A jelenlegi sérülése viszonylag ártalmatlan, a golyó szinte csak „súrolta”.
- Maga aztán aktív golyófogó lehet… - motyogom az orrom alatt, mire csak elneveti magát.
- Mindenkinek kell egy hivatás, da? – igyekszem rendesen ellátni a sebet, de ekkor felnézek rá. A szemei egész viola lilák.
- Na és maga mivel keresi pontosan a kenyerét? – egy pillanatra elgondolkodik, már azt hiszem, mindjárt bevág valami kamudumát, de végül is a valaha látott legaranyosabb mosoly kíséretében benyögi a választ. A legérdekesebb, hogy valahogy nem lep meg.
- Bérgyilkos vagyok. Magácska?
- Én nemrég érettségiztem. Még nincs munkám.
Bólogat, én meg elkészülök végre a kötéssel is.
- Ezzel megvolnánk. – az apró mosdókagylóhoz lépek és leöblítem a kezem. Az ajtó nyílik, majd belép rajta a magas, szőke fazon.
- Kérem kisasszony fáradjon velem. – kicsit lerázom a kezem, majd mellébattyogok.
- Hová is megyünk, ha szabad kérdeznem?
- A szobájába.
Rövid séta után pedig valóban egy helyiségben vagyunk! Szinte lakosztály!
- Váó…! – motyogom, de mire bármi mást is tudnék, kísérőm már le is lép.
Leülök, és hamarosan megérkezik Ann’, a fürdőszobából Rózi is kisétál.
- Na, mi volt? – fordulok hozzá bizalmaskodva.
- Hát… elég hosszú. Mindenesetre nem fognak minket kicsinálni. – szögezi le, majd unottan feláll és a szobájába indul. Mi követjük.

Annamária

-Gyere!-mutatja az utat az albínó pasas.Természetesen én szedem a lábam le ne maradjak..Egy szobába vezet majd otthagy.Szép kis szoba..Van pár kép a falon és jéé egy madárkalitka!De hol a lakója?Elkezdem keresni a szememmel hátha a szobában van.~csirip-csirip~ És igazam volt a madárka valahol ittvan de nem látom..Ekkor kinyílik az ajtó az albínó srác lép be rajta.~csirip~Hallom ujra a madárka hangját..a fiú odasétál az eggyik fotelhoz majd a sok ing nyakkendő és egyéb ruhadarab között elkezd kutakodni.-Megvagy!-emel föl feje tetejére egy sárga kis madárkát.Ami szépen le is telepszik a fején.-Gyere letapasztjuk a sebeidet.-mutat fel két sebtapaszos dobozt és egy elsősegéjládát.
-Ugyan erre semmi szükség!Végülis ezek csak vágások és nézd egyik sem vérzik már!
-Gyere ide!-mutogat a kanapéra.
-Jó de gyorsabban gyúgyulnak ha szellőznek!-mondom de teljesen hidegen hagyja. Leülök mellé ő pedig elkezdi letapasztgatni a vágásokat a homlokomtol kezdve a lábujjamig.Nemtudom szerintem jobb ha párat kihagy azokról nem szólok. ^^
-Kész.-ragasztja arcomra az utolsó sebtapaszt.
-Köszönöm..de kinek köszönhetem?
-A nevem Gilbert ő pedig itt a társam Gibird.-mutogat a fején pihengetőre.Amin kicsit elmosojodok.Majd kopogás hallatszik.Aztán benyit valaki, igen a hátranyalt hajú szőke az.
-Annamária kérem kövessen!-fordít hátat nekem.Majd még visszanézek Gilbertre és persze hű társára elmosolyodok majd becsukom magam mögött az ajtót.
-Hová megyünk?-kérdezősködök.
-A szobájába.
-Olyanom is van?-kérdem.Majd megáll elöttünk Katyusa.
-Don Vargas téged hivat Ludwig.-erre a szőke férfi fölsóhajt majd rábíz a nőre és elsiet.Katyusa mögött föltünik Mika is.
-Ó szia!-intek neki.-Na mivolt?
-Semmi..-mondja halkan.Majd belépünk egy nagy szobába, ahol már Rózi türelmetlenül vár.A nő odalépked Rózihoz megnézi a sebeit.
– Gyere a fürdőbe.-nyit ajtót barátnőnk elött Katyusa.Mi addig szépen letelepszünk a kanapéra.Mika hallgat én persze mesélem mi történt velem, hogy ki Gibird és, hogy hány sebtapasz van rajtam.Nemsokára megérkezik kedves barátnőnk is majd megáll elöttünk.
- Na, mesélj, mi volt? – fordul felé Mika. 

Rózi

-- Ugyebár, nem lőhetünk rá Don Liuzzi lányára, nemde? – nevet Don Vargas aztán elénk lép. Don Liuzzi lánya? Mióta is van nekem apám? O.o Körülnézek. Barátnőim tudatlanul álldogálnak, talán még Mika az, aki sejthet valamit. A körülöttünk állók arcán meglepetés olvasható. Úgy látszik, gondolkodnak.  – Egyelőre töltsék csak itt az éjszakát, és persze rendesen el kell látni a kisasszony sebét. - kedvesen Mikára néz és Ivan (azt hiszem ez a sálas fazon neve) felé invitálja, aztán ismételten felém fordul– Természetesen magát is ellátjuk, ha megbeszéltünk néhány dolgot. – a többiek kimennek (Ann’ az albínóval, Mika a sálassal a többiek meg egyesével.).– Ugye maga nem ismerte az apját? Kérem, üljön le.– teszi hozzá a kérdéséhez, és a kanapé felé int. Én leülök.

-  Nem ismertem. – válaszolom. Mire jó ez a cécó?

- Akkor azt se tudja ki Ő, és, hogy Maga ki. – jelenti ki. Kicsit mintha kérdésnek hangzott volna, de végül is…

-  Nem tudom.

- Akkor kezdem az elején! Vee~ - elevenedik fel. Mint egy gyerek, aki örül, hogy előadhatja magát. Szuper. – több maffiacsalád is létezik ugyebár. A miénk a legnagyobb, egyértelmű. Vee~ Don Luizzi a másik nagy… inkább hatalmas család feje volt. Szerelmes lett, megházasodott. Szabó Adrienn-t vette feleségül, egy gyönyörű és jólelkű magyar nőt. Minden csodásan alakult, míg egy támadás végett nem vetett ennek.  Don Luizzi-t megölték, a felesége meg visszamenekült szülőhazájába… persze ezt kevesen tudták. Azt is, hogy gyermeket várt. Magát kedvesem. A Don családja eltűnt, megszűnt a vezető halálával hisz Ő tartotta egybena családot, így hát miután meghalt szétesett a család, mivel nem találtak megfelelő utódot. Így lépett a Mi családunk hivatalosan (már amennyire lehet egy maffia családnak hivatalosnak lenni) a legnagyobbá. Vee~ Úgy mellékesen, Maga örökölte az anyja szépségét. Vee~ - kacsint a monológ végén Don Vargas. Nem valami megnyerő a bókolási módszere. – Valami kérdés? – kérdi.

- Ki az ott, azon a nagy képen? – kérdezem a borostás fickó képére mutatva.

- Ő a nagyapám. Az előző elődöm. Az apja idejében is Ő volt a főnök. Vee~ - válaszol kedvesen.- Még valami? – néz rám bátorítóan.

- Ehh… Most mi lesz velünk? – kérdezem elgondolkodva. Nem hiszem, hogy megölnének. Akkor minek mesélte volna ezt el, hogy boldogan haljak meg? Vagy mi?

- Nem esik bántódásuk, legalábbis direkt alapon nem. Elég veszélyes hely ez… Bár lehet, hogy csak nekem, de azért vigyázzanak! – mondja vidáman. Itt senki sem normális. Én sem. Király hely, mi?

- Értem. - bólintok.

- Ludwig! – szól derűsen, mire a szőke alak belép. Hmm. Úgy látszik, az ajtó előtt várt.

- Biztosíts a hölgynek szobát, és a sebét is el kell látni.

- Értem. – mondja a szőke. Elég jóképű.

- Ühm.. Don Vargas… – szólok fojtott hangon a Donhoz.

- Mi az? Hívhat Veneziano-nak is Donna Rozália. Hisz Ön Don Liuzzi lánya.

- Aham… Izé. Nem lehetne Mikát kimenteni a sálas hapek karmai közül? – nézek rá ártatlanul.

- Ehhm persze. Ludwig! Izé. Mikát mentsd ki kérlek Ivan karmai közül. Vee~ Úgy értem… vidd a másik két hölgyet is a szobájukba. – javítja ki magát a Don.

- Persze. Jöjjön velem. – kér a szőke.

- Rendben. – követem. Hosszú folyosókon vörös szőnyeg, aranyozott, vagy arany képkeretek, remek, szép képek, a falon faborítás, a függöny vörös selyem (azt hiszem selyem) és gyönyörű csillárok lógnak a plafonról. Ludwig felvezet egy díszes lépcsőn, be egy hatalmas díszes szobába. – Ugye, nem gond, ha egy nappalija lesz a barátnőivel? Három külön szoba, és külön fürdők. Remélem, megfelel.

- Persze, remek. Izé… a sebem… azt hiszem, ha így folytatom, elvérzek.

- Igen, nemsokára küldök fel valakit, aki ellátja a sebét. Én addig ehhm… kimentem a barátnőit. – néz rám komolyan.

- Rendben. – válaszolom, mire a szőkeség elfordul és kimegy. – Nem semmi… - suttogom, és nézelődni kezdek.

Nemsokára a nemrégről ismert telt keblű hölgy lép be, oldalán két barátnőmmel. Mika szépen be van kötve. Ann’ vágásai, amit valószínűleg a betört ablaktól van szépen precízen leragasztva. A nő idelépked hozzám, és megnézi a sebet. – Gyere a fürdőbe. – mondja kedvesen, és meglepően közvetlenül. Máris kedvelem. Követem. A fürdőben, ahogy a tükörbe nézek, meghökkenek. Jé, ennyi vér kijöhet egy karsebből? 
- Izé, merre is van a géz? – kutat a fürdőszekrényben. Kedves nő, egy kicsit szerencsétlennek tűnik. – Áhá! Megvagy géz! – ránt elő egy géztekercset a szekrényből és diadalittasan mutogatja felém. Aztán keres még fertőtlenítőt, csipeszt, meg mindenfélét, amiket egyre nehezebben talál meg. Egy jó idő múlva elkezdi ellátni a sebemet. Amikor végez, elkezd elpakolni.

- Köszönöm! – mondom neki.

- Szívesen! – mosolyog rám. Őt kedvelem. Na de! Mikáék már biztos kiakadtak. -  Megyek megkeresem Mikát és Ann’-t. - Felpattanok.

- Ők a nappalitokban vannak. – mondja aranyosan.

- Köszönöm! – köszönöm meg.

- Nincs mit! – a nappaliban tényleg ott gubbaszt a két barátnőm. Leülök melléjük.

- Na, mesélj, mi volt? – fordul felém Mika.

Mika

-          Hát Ők kik? – Vargas végigmér minket, egy kicsit el is nézi a véres blúzom, de csupán kissé undorodva mustrál tovább. Meglehet hogy az ilyen finom úriemberek, akik selyemszalvétával eszik a pizzát, nem bírják a látványát. Persze ez az elmélet meg is dől a fejemben, miután rájövök, hogy a kölyök maffiózó. Furcsa a srác, alig lehet idősebb nálunk pár évvel.
- Szemtanúk. – válaszol a sálas vigyorogva, majd Ann’-ra sajdít, később ránk is. Rózi mintha megijedne a tekintetétől, alig érezhetően közelebb húzódik hozzám, csak én nézek a szemébe töretlenül. Ő maga is kuncogott Mario haláltusáján, ugye? Biztos vagyok benne.
Átvezetnek egy másik terembe, ami igazán szép, ízléses. A szoba közepén egy piros szőnyeg, szint ugyanilyen vörös kanapé, gondolom bőr, előtte szürkés dohányzóasztal. Az egyetlen szemet szúró dolog a hatalmas festmény, egy kissé kócos, borostás férfiról. Addig bambulok, míg Vargas le nem heveredik a kanapéra.
- Szóval?
- Minden elintézve.
- Rendben van! Erre koccintsunk! – lelkesedik boldog mosollyal.
- Uram. – a hegyomlásnyi szőke pasas ránk mutogat. Még mindig az ajtóban ácsorgunk.
- Ó, igen, lányok! Ti is szeretnétek velünk koccintani? Ve~ - ránk mosolyog, de teljesen máshogy, mint a sálas fickó. Tényleg kedvesen, mozdulataiban semmi fenyegető nincs. – Katyusa, hozz bort!
- De Veneziano! – a srác akit én láttam el, rosszallóan néz Vargasra. Furcsa, Ő az egyetlen, aki nem magázza. Pár pillanatig szinte testvéries szemezgetést láthatunk köztük, de aztán Veneziano felszólal.
- Ó, itt a bor. – egy kedves arcú nő hozza a tálcát, igazán telt idomokkal, amit talán csak a sálas nem bámul meg lopva. De Ő tényleg nem, bosszúsan félrenéz.
Mire észbe kapok, már szép kristálypoharat fogok ujjaim között.
- Tehát koccintsunk a hölgyekre! – néz ránk kedvesen, majd belekortyol az italba. Én is, bár csak éppen megkóstolom. Sosem szerettem a bort, gyenge sznobpia. Idő közben a sálas odamegy Katyusához, akinek egyik blúzgombja nem akar a helyén maradni, és ráteríti az öltönyének felsőjét. Kettejük között halk párbeszéd bontakozik ki.
- Ivan… nagyon vérzel, nem látták el a sebedet?! – valóban, a sálas fickó- Ivan – inge is legalább annyira vörös, mint a sajátom.
- Jól vagyok, nővérkém. De ezt terítsd magadra, ha lehet. – a nő pirultan félrenéz, jobban összehúzza keblei előtt a kapott zakót.
- Valóban, a sérüléseitek. Látom csak helyzeti ellátást kaphattatok a hölgyektől. Semmi probléma, ezért igazán hálásak vagyunk. – nyugtat meg, mikor összerezzenünk.
- Mi legyen velük? – a szőke férfi felénk biccent. Semmi érzelem nincs az arcán.
- Először talán megtudhatnánk a nevüket is, még mielőtt lövünk, da? – kérdezi óvatosan Ivan, halk dühvel méregetve a férfit. Láthatóan nem igazán van ínyére már csak a személye sem.
- Valóban, milyen faragatlan voltam! Megtudhatnám a becses neveiket, hölgyeim? – kérdezi Veneziano, kissé zavar hogy nem igazán reagált nemlegesen a lövünk dologra.
- Hörcsik Annamária. – mondja barátnőm kelletlenül.
- Marietta Piero. – mondom én is, kicsit idegenen jön számra a név.
- Liuzzi Rozália – válaszolja Rózi, mire többen felkapják fejüket.
Végül Vargas szólal fel, hangjából hitetlenkedés sugárzik.
- Honnan jöttél?
- Magyarországról… fél éve.
- ÉS mi volt az apád neve? – Rózi grimaszol erre a fene nagy kérdezősködésre, de mivel nem a mi kezünkhöz simul pisztoly, muszáj válaszolgatnia.
- Nem tudom. Nem ismertem. – válaszolja türelmesen, de látom hogy már nagyon sok kérdés fúrja az oldalát.
- Na és az anyádé?
- Szabó Adrienn. De ugyan miért fontos ez?

Látom, hogy többek összenéznek, majd végül is Veneziano szólal fel az eddigi, nyájas hangnemében.
- Ugyebár, nem lőhetünk rá Don Liuzzi lányára, nemde? – nevet, majd feláll és elénk lép. Látom Rózi arcán hogy Ő nem ért semmit az egészből. Én is csak éppen egy kicsit, hiszen mióta az eszemet tudom itt élek. Csak annyit tudok, hogy a Liuzzi a másik nagy maffiacsalád volt. Aztán valahogy a főnök halála után egyszerűen eltűntek. Valahogy nem igazán esett le hogy Rózinak egyáltalán köze lehet a családhoz. Hisz a Liuzzi valami magyar város, gondoltam én. Persze, máskor is voltam már hülye. – Egyenlőre töltsék csak itt az éjszakát, és persze rendesen el kell látni a kisasszony sebét. – kedvesen néz rám, majd Ivan felé invitál és ismét Rózihoz fordul. – Természetesen magát is ellátjuk, ha megbeszéltünk néhány dolgot.
Kelletlenül vonulok ki a szobából, nincs kedvem mosolyogni, még Ivannal az oldalamon sem.
- Ugye nem lesz semmi baja? – sandítok vissza barátnőim felé, de a férfi csak megingatja a fejét.
- Kétlem. Don Vargas tartja a szavát. De én a helyében attól félnék, hogy hogyan fogom kitépni a golyót. Tudja, nem valami biztos a kezem.
Ismét egy szadista mosolya, de valamiért nem ijeszt meg. Ismerős.

Annamária

- Szép látvány volt a gyötrelmes arcuk nem?-kuncog a söfőr.Nagyon félelmetesnek találom ezt az alakot, valami nagyon nincs ott bent rendben neki.A kocsi lassít..- Megérkeztünk!-néz hátra mosolyogva a sálas, akit valami nagyon félelmetes "aura" vesz körül.
-Kiszállni!-dörmögi a szőke.Természetesen engedelmeskedünk..miért ne tennénk?
-Jéé!-csodálkozom a nagy ház láttán, ami eddig nem is látszódott a lombok közül.Van itt minden kérem szépen a ház két emeletes minden szinten bazinagy terasz.. nagy kert ami tele van szebbnél szebb rózsákkal..Ahogy belépünk az ajtón egy nagy aula mint egy szállodában, szemben egy óriási katedrál ablak.Sok sok lépcső vezet a másik két emeletre, amiket cifra oszlopok tartanak. Fentről egy óriási csillár lóg, sok sok virág is van itt, egyszerűen gyönyörűek bár.. még soha nem láttam ilyen virágokat.
-Erre..-indul föl az eggyik lépcsőn az albínó fiú..ahogy fölérünk az első szintre pepperónis pizza illata csapja meg orrom.Egy étkező szerü helyen vagyunk 3 pasas beszélget odabent eggyikük az asztalfőnél a pizzát majszolja, a másik két férfi kicsit messzeb ül szintén az étkező asztalnál.
-Don Vargas.-szólítja meg az étkezőt egy szőke hajú borostás fazon.Mire a barna hajú kissé kócos fazon finoman megtörli száját majd föláll és az ajtó felé veszi az irányt.
-Hát ők kik?-lassít Don Vargas.Igen így szólították..
-Szemtínúk.-mosolyog hátratett kezekkel a sálas krapek, akit hosszan megbámulok, mire felnyitja szemeit és belenéz az enyémbe. Hideg a tekintete mégis mosolyog, nem tudok elfordulni teljesen lefagytam ettöl a viola szempártól.Végül elfordul és rámosolyog két társamra is. Ami elég furcsa, hogy Mika mióta kiszálltunk a kocsiból vigyorog.Most, hogy a sálas hideg tekintetével találkozott, még inkább örül valaminek.Lehet túl sok vért vesztett.
-Mi az?-suttogja Rózi.De nem foglalkozok nagyon vele, inkább azt próbálom kitalálni hová tartunk.Ugyanezen a szinten a nagy ablakkal szemben lévő szoba felé tartunk fábol van az ajtó, nagyon szép minták vannak benne, mégsincs túlcicomázva..Egy barnahajú zöldszemű mosolygós nyit ajtót aki eddig elől vezette a társaságot.Az ajtóból jól látom mi van a szobában.A parkettán egy kisseb vörös téglalap alakú szőnyeg fekszik, rajta egy alacsony asztal, ami mögött egy szintén vörös bőr kanapé van.Mindenki bemegy a szőke és a barna zöldszemű, akik eddig is itt tartózkodtak, ők a kanapé két oldalához állnak.. a másik négy uriember az asztal előtt sorakozik.
Csak ekkor leszek figyelmes egy óriási képre ami a kanapé mögötti falon ül.Egy barna hajú erős testű kissé borostás emberről készült a festmény.A melletünk lévő szobából is nyílik ide ajtó, ahogy látom valami iroda szerű lehet.
-Szóval?-foglal hejet a vörös kanapén Don Vargas.
-Minden elintézve.
-Rendben van!Erre koccintsunk!
-Uram!-mutogat az ajtó felé a magas szőke hátrafésült hajú pasas.
-Ó igen lányok! Ti is szeretnétek velünk koccintani?~Vee~-mosolyog ránk aranyos arcal-Katyusa, hozz bort!
-De Veneziano!-dünnyüg a kis barnahajú, aki egészen hajaz a főnökére vagy kire..
-Ó itt a bor.-mosolyog Don Vargas és a tejfölszőke magasabb nőre néz akinek méretes keblei vannak..Szépen lerakodja a tálcárol a poharakat majd mindenkinek tölt.-Tehát koccintsunk a ...

Rózi

- Sziasztok lányok! - huppan le mellénk Mika.

- Szia! - szólunk vissza neki, de ő már bambul. - Hé, megint kikapcsoltál, Mika? - lóbálja a tenyerét Ann' Mika arca előtt, aki felkapja a fejét.

- Em? Mivan? - néz ránk azzal a kis tudatlan fejével.

- Azt mesélte éppen, hogy mi volt azzal a helyes pasival. Tudod, az egyetemről...  - csacsogunk tovább amikor Mario jön felénk felvenni a rendelést.

- Köszi, most semmit. - mondjuk amikor ránk néz. Ezután Mikához fordul. Ő csak néz tátott szájjal egy másik asztalra.

- Mika bakker, ma alszol, vagy mi? - rázom  vállát ezerrel.

- Kérsz valamit? - kéredzi siettetőn Mario.

- Nem. - böki végre ki. Látom, hogy valamire nagyon koncentrál. Követem a tekintetét, egy ázsiai csapat felé, akik szokatlanul elegánsak.. Az egyik lány felugrik és valamit mond, az ajtó felé mutat. Odanézek.

- Lányok, menjünk innen. - bök meg mnket Ann', mikzben ő is az ajtót nézi. Egy magas szőke fazon jön be, három társával. Lerí róluk, hogy nem olaszok. Bár az egyik... az igen. Egy barna hajú morcos fiú, valamivel alacsonyabb mint társai, egy albínó, kb. egy magas lehet a szőkével, és egy a szőkénél is magasabb, sálas hapek, stukkerrel.

- Itt de nagy gebasz lesz, húzás! - állok föl, de amikor elhangzik az első lövés az asztal alá bújok, miközben lendületesen lefelejem a sarkát. Pár pillanat múlva már két barátnőm is ott gubbaszt mellettem. Jobb kezemből próbálom kikapargatni a töltényt, és visszafogni a sírásom.

- Csak ne sírj, hush, ne sírj! - mászik oda hozzám Mika. Ezután meglátom a földön fekvő Mario holttestét, elfog a hányinger, szemei üresen néznek a semmibe, testéből több helyen szivárog a vér.

- Mario. - suttogom, de Ann' könyöke a bordámba bök. Újra átjárja a kezem a fájdalom.Nem hittem volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök. Az egyik ablak betört. Még egy-két hangot ki tudok venni, lépések... és a lövöldözés abba marad.

- Francba. Már nem kapjuk el Őket. - még két lövés dörren és csönd. Újra megszólal az előző hang. - Don Vargas nem lesz valami boldog.

- És velük mi lesz? - kérdezi valaki flegmán, és kiráz a hideg. Érzem, hogy figyelnek. Abbahagyom a szipogást és fülelek.

- Ők is megsérültek. Na, hölgyeim, jöjjenek szépen elő. - Valaki felemeli a terítőt és a sálas hapek mosolyog ránk, vérző oldallal. Ez nem normális. Mika is csurom vér, vállsebéből még mindig szivárog a vér. Ekor látom meg a mosolyát. Hát ez se normális.

- Hölgyeim, értenek az elsősegélyhez? – kérdezi az albínós kinézetű, rekedtes hangú hapek. Egyszerre búlintunk. Kivisznek, és beszállítanak egy furgonba. A sebeiket kell bekötnünk. Mi lesz ebből? Mika a morcos barnahajút pátyolgatja. Én a szőkével foglalatoskodom. Ann' az albínó kezeit tisztítja éppen ki. Elég szívósak ezek az emberek. Az sálas vezet, mert mért-ne ugyebár. Bár az albínó kitartott amellett, hogy ő fog, de a szőkeség leintette, mivel szétcsattant kezekkel nehéz lenne. Ha valaki tűzharca keveredik, miért pont a két szép kacsója bánja? Tán elkapta a lövedékeket? Profi. 
Vérszag terjeng a kocsiban. Elég kellemetlen. Gyomorforgató. De talán a félelem miatt vagyok ilyen. Hogy a francba ússzuk ezt meg élve?

- Szép látvány volt a gyötrelmes arcuk nem? – kérdezi nevetve a sofőr. Még mindig nem komplett. A többiek csak hümmögnek. Az autó földútra ér. Hallani ahogy a lelógó ágak csattognak a kocsi tetején. A kocsi lassít és hirtelen megállunk. - Megérkeztünk! - szól hátra nevetve a sálas.
Félek, de úgyis túléljük... Ugye?