Elmosolyodom, amint folytattam a seb bekötözését. Hogyan is kerültem ide? Egy teljesen idegen furgonba, ráadásul egy alig ellátott lőtt sebbel? Milyen vicces mese is. Emlékszem, reggel felvettem a halványkék blúzomat meg a lila csillagos sortomat, és elindultam a kedvenc helyemre…
- Sziasztok lányok! – kihúzom a széket, majd lehuppanok melléjük. Éppen nagyban csacsognak valamin, a nap süt, csodálatos idő. Elbambulok. Szeretek itt lenni, ebben az aprócska étteremben. Mióta az eszemet tudom, járok ide, és alig-alig változik a maga piszkos abroszkáival és csodás, pirinyó teraszával. Annak idején még édesapám társaságában jöhettem, a lábam nem ért le a székről így csak himbáltam az asztal alatt, míg Ő rendelt nekem spagettit. Ennyire emlékszem édesapámból, pedig már öt és fél éves voltam, amikor meghalt. A legszomorúbb, hogy nem éreztem hiányát. Valóban nem.
- Hé, megint kikapcsoltál, Mika? – felkaptam tekintetem, orrom előtt Ann’ barátnőm lóbálta tenyerét, pattogtatta ujjait. Mika – ez lennék én. Mert a nevem Marietta, így nem meglepő hogy előbb-utóbb lerövidítették.
-Em? Mivan? – bámulok rájuk bocsánatkérően, mire csak tudálékosan felszisszennek.
- Azt mesélte éppen,hogy mi volt azzal a helyes pasival. Tudod, az egyetemről… - tovább csacsog, de nekem megakad a szemem az ismeretlen társaságon. A velünk szemben lévő nagy asztalnál ülnek, feszülten társalognak valamiről, Mario-t is rögtön elzavarták mikor a rendelést akarta felvenni. Érdekes figurák, egy csapat ázsiai ritka látvány, pláne ily elegánsan, ily gatyarohasztó hőségben.
- Mika, bakker, ma alszol, vagy mi? – Rózi rázza a vállam, rápillantok. Mario felettem áll, tollával sietősen kopogtatva a jegyzetfüzet szélén. – kérsz valamit?
- Nem. – bököm ki zavartan, majd továbbra is a kis csapatot mustrálom. Három férfi és két nő. Az egyik hosszú haját hátrafogva hordja, képe nyugodt holdarc, elmélyülten magyaráz valamiről főképp a mellette ülő srácnak, talán Ő a legfiatalabb köztük. Komolykodva hallgatja, néha bólint. Az asztal túlsó oldalán unatkozó hölgy ül, talán a legszimpatikusabb a maga bájos, nyugalmas arcával. Jobbján egy kicsit kócos, de igazán derűs fiú hintázik, szájában rágógumit csattogtat, balján pedig egy arrogánsnak tűnő csajszi, olyan, aki már látomásból is hisztis ribancnak tűnik. Kivágott felsőt hord, melyre néha-néha odatéved a hintázós tag pillantása, és másodpercekre ott is felejtődik. Persze, a kirakat nézésre való. A csaj tekintete lesújtón villan rám, kicsit meg is rémülök tőle. Nem szeretem az ilyen embereket. A szem a lélek tükre, és én nem szívesen fésülködnék egy ilyenbe nézve, az biztos. Hirtelen a szimpatikus lányka felpattan, Őt követi a másik kettő is, valamit mondd, de nem étem mit.
- Lányok, menjünk innen. – Ann’ arcán valami fojtott ijedtség ül, egyébként hófehér képén lázrózsácskák nyílnak pirospozsgásan. Odakapom a tekintetem amerre ilyen halálra - váltan bámul, de kissé lassú vagyok. Alig tudom rendesen megnézni, kik is állnak szeretett vendéglőm barátságos ajtajában. Egy magas, szőke férfi hátrafésült hajjal, egy szintúgy magas albínós külsejű srác, egy kifejezéstelen arcú, olaszos külsejű srác. Végül még valaki, aki talán a legkülönösebb látványt nyújtja. Magasabb, mint az első férfi, pedig Ő is vagy egy hegyomlásnyi, öltönyéhez egy sálat visel lazán a nyakába kötve, arcán barátságos mosoly ül. Ja, és ki ne felejtsem, hogy mindegyik töltött stukkert fog az ázsiai bandára.
- Itt de nagy gebasz lesz, húzás! – ez meg Rózi, először felpattan, de amint az első ember lő – a szőke, ismételten – inkább az asztal alá ugrik, nem kicsit fejelve a sarkába. Ann’ is így tesz, engem magával ránt.
Az első dolog, amit észreveszek, hogy szegény Mario vért köhögve, több helyen megsebezve rogy össze, szemei üresek, akár egy pontynak, sőt, még a szája is hasonlóképp tátog. Átkozom kicsit a szadizmusomat, és magamat is, amiért alig bírom visszafojtani a kuncogásomat. Szerencsére ezt a barátnőim nem vették észre. A második dolog, csak úgy mellékesen a vérző vállam. Rózi sem figyel rám, hiszem teljesen el van foglalva a saját sebével, jobb kezéből hüppögve próbálja kikapargatni a töltényt.
- Csak ne sírj, hush, ne sírj! – csúszok hozzá, csak tudat alatt érzékelem a saját testem kínzó sebet. Reménykedve bámulok Ann’-ra. – Előbb utóbb valamelyik csapat kinyírja a másikat, és akkor lelépünk Igaz? – bizonytalanul bólint. A szám kiszárad, megnyalom az ajkaimat. Az egész nem valóságos. Persze, sokat rémisztgettek minket a város maffiájával, és mindenki tudta is, hogy vannak, de csak valahol a felszín alatt, mint a nyirkos csatornák megtermett patkányai. Nem számítottam rá, hogy sző szerint kerülünk két tűz közé.
Ablak törik, lelki szemeim előtt látom, amint kedves kis vendéglőm ablaka, amin édesapám szemüvegét igazgatva kimutatott egy macsekra, darabjaira hullik akár a homályos emlék. Lépések zaja, további éles puffanások, majd a lövöldözés abbamarad.
- Francba. Már nem kapjuk el Őket. – még két álmos lövés, és végképp megáll az élet. – Don Vargas nem lesz valami boldog.
Valaki felhorkan, majd egyre inkább érzem, hogy kiver a jeges veríték.
- És velük mi lesz? – hangzik a nemtörődöm kérdés, pillantást érzek a tarkómon. Látom a barátnőimen, hogy Ők is eképpen éreznek, még Rózi is abbahagyja a szipogást. A kockás terítő felemelkedik, mögüle a mosolygós, sálas fickó néz ránk.
- Ők is megsérültek. Na, hölgyeim, jöjjenek szépen elő. – egy pszichopata mosolya, de mégis mindhárman kilépkedünk. Csak a normális fényviszonyok között fogom fel, mennyire is vérzik a vállam, ettől Ann’ is hátrahőköl. Blúzom negyede vérben ázik. Óvatosan érintem meg a ruhát, a textilt fogva azonnal vörössé válnak ujjaim. De a maffiások még rosszabb állapotban vannak, legfőképp a barna hajú srác viseli nehezen, a sálas fickó rendületlenül mosolyog a csurom véres oldala ellenére. Furcsa, de az arcát látva, valahogy nekem is kedvem támad mosolyogni, mire Rózi lesújtóan és meglepetten bámul rám.
- Hölgyeim, értenek az elsősegélyhez? – kérdezi az albínó hetykén, mire mindhárman bólintunk. Vicces szitu, végtére is. Vicces. Az meg kimondottan az, hogy megragadtak és elhoztak magukkal. Így végiggondolva ismét kuncognom kell, még úgy is hogy közben a morcos barna hajú srác kezét kötözöm – a felkarja neki is hasonlóképpen csattant szét, mint Rózinak.
- Ugyan, nem olyan vészes, nem maradt benne golyó, izmot és eret sem tépett át. – érintem meg lágyan a férfi kobakját, aki először szólásra nyitja a száját, majd inkább hallgat és bólint pironkodva. Gyorsan pillantást váltok barátnőimmel, de róluk is csak a kétségbeesést és a tanácstalanságot tudom leolvasni. Ismét felkacagok.
